Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Az egész kapcsolat, ahogy indult, a történések, a jelek alapján voltak sejtéseim, éreztem, hogy ez nem az, amire vágyom. Igen, már a legelején.
Jelenlegi párommal... [Na nem, nem nevezném így. Párom az, aki a másik felem, akivel testileg-lelkileg összetartozunk. Még élettársamnak sem hívnám igazából, hisz még az életemet sem igazán osztja meg velem. Csak élünk egymás mellett, mint két idegen, és maximum baráti a kapcsolatunk. Az is csak akkor, amikor épp nem veszekszünk. Így nevezzük inkább partnernek, vagy társnak. Hisz társ lehet egy üzlettárs, egy lakótárs, partner egy bármilyen ügy kapcsán.]
Tehát mostani társammal egy internetes társkeresőn ismerkedtünk meg. Furcsa, hogy a képek és a beszélgetéseink alapján még csak nem is tetszett. Már elsőre sem. Ráadásul mindig bizalmatlan voltam vele kapcsolatban. Hogy is lettem volna más, amikor már az első naptól kezdve, mikor még személyesen nem is ismertük egymást, azzal jött, hogy ő az igazi, őt keresem, és ő lesz az, akivel majd újra rátalálok a szerelemre. És akkor élőben még nem is látott. Persze, hogy nem volt valami hiteles.
Aztán amikor találkoztunk, akkor sem változott meg a véleményem. Külsőre sem volt épp a zsánerem, nem nézett ki rosszul, csak nekem nem annyira volt az esetem. Úgy írnám le az első randikat, hogy méregettem, és néztem, hogyan viselkedik, hogy viszonyul az akkor 3 éves gyerekemhez, mennyire őszinte, mennyire kedves stb. Sosem győzött meg teljesen. Ahogy nagy mellénnyel lépdelt előttem az utcán, miközben telefonált, én meg ballagtam utána gyerekkel... Ez sok mindent elárult a személyiségéről már akkor. És nekem nem igazán tetszett. Ráadásul már a legelején sem volt egy romantikus típus, és ezt kerek perec ki is mondta. És itt jön a "de". Voltak nyilván olyan érvek is, amik mellette szóltak. Mindig gáláns volt, gavallér, ha az anyagiakról volt szó. Sosem jött úgy hozzánk, hogy előtte ne vásárolt volna be nekünk. Ha mentünk valahova, mindig ő fizetett. Gyakran hívott telefonon, amikor akár órákig is beszélgettünk, és nem érdekelte, hogy több százezer forint lesz a telefonszámlája. És imádtam hallgatni a hangját.
Főleg telefonban. Talán a hangja volt az egyetlen, amibe szerelmes voltam. Volt olyan, hogy csak azért hívtam fel, hogy hallhassam a hangját.
De a legeslegfőbb érv, ami mellette szólt, hogy láttam, mennyire megszerette a gyerekemet. Egy anyának ez a legfontosabb. Plusz az is nagyban közrejátszott, hogy akkor már majdnem 3 éve voltam egyedül. Futó kapcsolatoknál többre ez alatt az idő alatt nem jutottam, és már lelkileg nagyon belefáradtam a párkeresésbe. Már ott tartottam, hogy feladom. És akkor jött ő, és akármennyire is éreztem, hogy nem az igazi, belekapaszkodtam, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.


Tehát el lehet képzelni, hogy amikor találkoztam Vele - nevezzük C.-nek -, akkor majdnem elájultam, amikor bemutatkozott és nem csak a nevünk első betűje, hanem az első két betűje megegyezett! És persze nagyon boldog is voltam, merthogy irtóra tetszett nekem a pasi. :p A második találkozásnál, amikor hazáig kísért és megálltunk a bejárat előtt beszélgetni, csak néztem őt. Néztem az arcát, a csillogó szemeit és a száját, mely hihetetlenül vonzónak és puhának tűnt. Akartam ezt a fiút, mindennél jobban akartam. És akkor összeszedve a bátorságomat, felvetettem:
- Igen! - feleltem.
De emlékszem arra is, amikor miattam nem ment el a családjával nyaralni, mert tudta, hogy akkor napokig egyedül lesz otthon, és végre zavartalanul együtt lehetünk. Emlékszem, odaadta a lakáskulcsát, és kérte, hogy várjam őt otthon, mikor hazaér a munkából. Nagyon jó érzés volt hallani, amikor megjön, eljátszani, mintha már együtt élnénk. És amikor eljött velem egy hagyományos tűzugrásra, melyet egy szertartás keretében tartottak... Együtt, kézen fogva szaladtunk neki a hatalmas tűznek, és ketten egyszerre ugrottunk, hogy - mint a hagyomány tartja - örökké tartson a szerelmünk.
Egyszer csak vége lett, és én lelkileg majdnem belehaltam az elvesztésébe. És ez nem csak egy kifejezés. Szinte az őrület határára jutottam, bármit megtettem volna, hogy visszatérjen, és csak a közös gyermekünk létezése adott erőt ahhoz, hogy folytassam az életet. Azóta már eltelt 10 év. És mégis. A hiánya, bár minden erőmmel igyekszem eltemetni magamban, még mindig szunnyadó vulkánként parázslik a belsőmben. Készen arra, hogy egy gondolat, egy emlékfoszlány, a vagy a látványa hatására újra és újra beborítsa lelkemet.
Már egészen fiatalon is mindig szerelmes akartam lenni. Nem, ez nem afféle gyerekkori ábrándozás volt az álomesküvőről és a gyönyörű, habfehér menyasszonyi ruháról. Inkább azt mondanám, hogy már a kezdetektől hittem benne, hogy létezik valahol a másik felem, az igazi, a nagy ő. És hogy biztosan tudtam, hogy inkább élnék szegénységben és nélkülözésben azzal, akit szeretek, mind gazdagságban azzal, akit nem. Ez a szemlélet azóta sem változott, ahogy a fehér lovon érkező hercegre való vágyakozás sem.
Tehát mindig is romantikus, álmodozó lévén gyakran és sokféle fiúba voltam szerelmes. Tévedés azt hinni, hogy fűvel-fával együtt voltam, 19 éves koromig megőriztem szüzességemet, és azóta sem feküdtem le olyan sok férfival, hogy szégyellnem kellene. Nem voltam, és most sem vagyok híve az egyéjszakás kapcsolatoknak. Mindig mindenkiben az igazit kerestem, így néhány hetestől, pár hónapos kapcsolatokra tettem szert - attól függően, hogy mikor jöttem rá, hogy mégsem azzal az emberrel vagyok együtt, akire vártam. Vagy éppenséggel ő jött rá ugyanerre. :p Akárhogyis, azért voltak jó pillanatok, szép élmények. Szinte minden exemnek okkal lehetek hálás a szép emlékekért. Az első lopott csók egy gyermeküdülő sötét lépcsőfordulójában; éjszakai borozgatás és csendes beszélgetés a dunaparton; éjszakai autózás a Balcsira egy bulizás és egy másnapi csobbanás kedvéért; csillagokat nézni háton fekve és egymás kezét fogva; szívbe foglalt nevünket felrajzolni egy házfalra, amikor senki sem lát; vagy csak egy szerelmes pillantást kapni a másiktól, amikor az utasülésen ülve átnyúlsz, hogy megsímogasd a tarkóját.
De nem akarok nagyon prűdnek tűnni, nyilván a szeretkezés is egész más azzal, akivel lelkileg is összhangban vagyunk. Jelentősége lesz minden egyes érintésnek, minden lélegzetvételnek. Minden mozdulat varázslatos lesz, minden szó szerelmet sugall, az összekapcsolódó tekintetek pedig százszorosára, milliószorosára fokozzák az együttlét csodáját. Egészen más az egész, a nyakra adott apró puszik, a másik hajába beletúró ujjak, vagy ahogy a kezünk közben összekulcsolódik. Valóban a lelkek egyesülését lehet ilyenkor megtapasztalni, ami összehasonlíthatatlanul más, mintha két ember csak testileg van együtt.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pici lány, aki eléggé szerencsétlen körülmények között jött erre a világra....