Társas magány - Élet egy látszatkapcsolatban

A nagy Ő?

2017. augusztus 08. 20:16 - Connie Selecca

19-love-photos.jpg

Azt mondják, az az igaz szerelem, akkor találtad meg az igazit, amikor az "Ő AZ!" gondolat uralkodik el benned. Nem csak hiszed, hanem tudod és érzed, hogy Ő AZ. Hát volt valaki az életemben, akinél ezt is megtapasztalhattam, bár én akkor ezt úgy fogalmaztam meg, hogy NEM KELL MÁS. De igazából ez ugyanaz.

Volt egy elméletem, nyilván ma már butaságnak tűnik, de akkoriban hittem benne. Szóval az egyik kedvenc irónőm könyvsorozatában megfigyeltem, hogy a főszereplő szerelmes pároknak minden regényben ugyanazzal a betűvel kezdődik a nevük, és azt gondoltam, hogy azoknak, akiket egymásnak teremtettek, ugyanazzal a betűvel kell, hogy kezdődjön a nevük. :) Jó, tudom! Marhaság, persze, de fiatal voltam, és naiv. :D

another_sunset_together.jpgTehát el lehet képzelni, hogy amikor találkoztam Vele - nevezzük C.-nek -, akkor majdnem elájultam, amikor bemutatkozott és nem csak a nevünk első betűje, hanem az első két betűje megegyezett! És persze nagyon boldog is voltam, merthogy irtóra tetszett nekem a pasi. :p A második találkozásnál, amikor hazáig kísért és megálltunk a bejárat előtt beszélgetni, csak néztem őt. Néztem az arcát, a csillogó szemeit és a száját, mely hihetetlenül vonzónak és puhának tűnt. Akartam ezt a fiút, mindennél jobban akartam. És akkor összeszedve a bátorságomat, felvetettem:
- Volna egy merész ötletem!
- Igen? És mi az? - kérdezte.
- Csókolj meg!
- Most? - kérdezte mosolyogva.
love-177785_960_720.jpg- Igen! - feleltem.
És akkor közelebb lépett, felém hajolt és lágyan megcsókolt. Fantasztikus volt. Az illata, az érintése, a csókja. Attól kezdve a felhők fölött lebegtem. És rengetegszer csókolóztunk az ezt követő hónapokban, években. Annyira szerettük egymást, olyan szinten összekacsolódtunk, hogy nem tudom leírni. Volt olyan, hogy elvitt kocsival a munkahelyemre, és mivel volt még pár percem, nem szálltam ki a kocsiból az utolsó pillanatig, amíg már tényleg nem volt muszáj bemennem. Addig csak ültünk a kocsiban, a vállára hajtottam a fejem, ő pedig simogatta a hajam. És nem váltunk el, csak amikor már muszáj volt.
1365384-love-happy-couple-together-friendship-joie-de-vivre-vitality-photocase-stock-photo-large.jpegDe emlékszem arra is, amikor miattam nem ment el a családjával nyaralni, mert tudta, hogy akkor napokig egyedül lesz otthon, és végre zavartalanul együtt lehetünk. Emlékszem, odaadta a lakáskulcsát, és kérte, hogy várjam őt otthon, mikor hazaér a munkából. Nagyon jó érzés volt hallani, amikor megjön, eljátszani, mintha már együtt élnénk. És amikor eljött velem egy hagyományos tűzugrásra, melyet egy szertartás keretében tartottak... Együtt, kézen fogva szaladtunk neki a hatalmas tűznek, és ketten egyszerre ugrottunk, hogy - mint a hagyomány tartja - örökké tartson a szerelmünk.

Négy évvel volt fiatalabb nálam, és ez volt az egyetlen hibája. Egyébként tökéletes volt. És csodálatos volt a vele töltött csaknem 3 év is, és csodálatos a gyermek, aki a szerelmünk gyümölcseként világra jött. Vele éreztem tényleg azt, hogy senki nem kell rajta kívül, hogy vele akarom leélni az életem. És vele éreztem azt, is, hogy nem fogja beérni velem. Fiatalabb volt, mint én, 4 év rengeteget számít. 19 éves volt, amikor megismerkedtünk, 22, amikor gyermekünk született. Folyamatosan attól rettegtem, hogy nem leszek elég neki, hogy nem élte ki magát, és erre előbb vagy utóbb ő is rá fog jönni. 

Nem tudnám megmondani, hogy ezek miatt a negatív gondolataim miatt, az egyre gyakoribbá váló veszekedések és az általa "kibírhatatlan"-nak tartott természetem miatt lett vége. Vagy igazam volt, és túl hamar jött neki ez az egész kapcsolat és a családalapítás. Vagy mert túl fiatalok voltunk, és hülyeségeket csináltunk? Nem merném biztosan állítani, hogy mi az oka annak, hogy elhagyott. De talán már nem is számít.741ddb04.jpg Egyszer csak vége lett, és én lelkileg majdnem belehaltam az elvesztésébe. És ez nem csak egy kifejezés. Szinte az őrület határára jutottam, bármit megtettem volna, hogy visszatérjen, és csak a közös gyermekünk létezése adott erőt ahhoz, hogy folytassam az életet. Azóta már eltelt 10 év. És mégis. A hiánya, bár minden erőmmel igyekszem eltemetni magamban, még mindig szunnyadó vulkánként parázslik a belsőmben. Készen arra, hogy egy gondolat, egy emlékfoszlány, a vagy a látványa hatására újra és újra beborítsa lelkemet.

broken_angel_by_di3sel-d2z2gnd.png

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://connie-tarsasmagany.blog.hu/api/trackback/id/tr8212728894

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása